Reggel pirosra vált a lámpa a sínek előtt. Megállok, leállítom a kocsit, hátradőlök az ülésben, felemelem a poharam, és belekortyolok a kávémba. Nézem a síneket, és azon gondolkodom, vajon milyen vonat jön. Egy kis piros? Egy gyors kék? Vagy egy hosszú nemzetközi szerelvény?
Szeretem ezeket a néhány perceket. Nem kell sehova mennem. Nem tudok továbbmenni, mert piros a lámpa, ezért egyszerűen csak várok.
A kávé közben nagyon finom. A fiam készítette. Az övé mindig finomabb. Talán azért, mert telepakolja cukorral, miközben én már egyáltalán nem szoktam cukrot tenni a kávéba. Talán azért, mert utána csupa cukor a konyhapult, és lehet, hogy még a pohár mellett is marad belőle. De mégis az ő kávéja a legfinomabb. Talán azért, mert ő készítette.
Aztán visszanézek a visszapillantó tükörbe. A mögöttem álló autóban egy ideges arcot látok. Feszeng, dobol a kormányon, nézi a lámpát, majd a szájáról leolvasom: „Bazd meg.” Látom rajta, mennyire bosszantja, hogy meg kell állnia. Mintha ez a néhány perc valamit elvenne tőle.
Pedig ugyanott állunk.
Neki is piros a lámpa, nekem is. Ő sem tudja gyorsabbra állítani. A vonat akkor fog jönni, amikor jönnie kell, a sorompó pedig akkor emelkedik fel, amikor annak eljön az ideje.
Csak közben én megiszom a kávémat, nézem a vonatot, és eltöltök néhány nyugodt percet.
Ő pedig ideges.
És talán ebben van valami nagyon fontos az életünkről.
Mindannyiunkat megállít néha az élet. A kérdés nem az, hogy megállít-e, hanem az, hogy mit kezdesz azzal az idővel, amíg várnod kell.
Mert vannak helyzetek, amelyeket nem tudsz felgyorsítani. Nem tudod hamarabb megkapni a választ, nem tudod siettetni a másik embert, nem tudod meg nem történtté tenni azt, ami már megtörtént, és nem tudod elérni, hogy egy nehéz élethelyzet egyik napról a másikra megoldódjon.
Mégis rengeteg energiát fordítunk arra, hogy dühösek legyünk miattuk.
Bosszankodunk, amikor dugóba kerülünk. Idegesek vagyunk, amikor várni kell. Feszülünk egy olyan döntés miatt, amely már nem a mi kezünkben van. Újra és újra lejátszunk olyan beszélgetéseket a fejünkben, amelyeken már nem tudunk változtatni. Előre aggódunk olyan dolgokon, amelyek talán soha nem is történnek meg.
És közben telik az idő.
Pont ugyanúgy, mint a piros lámpánál.
A helyzet nem változik attól, hogy idegesek vagyunk. Csak mi leszünk feszültebbek közben.
Talán ezért lenne érdemes néha másképp tekinteni ezekre a kényszerű megállásokra. Nem minden megállás akadály. Van, amikor éppen azért állít meg valami, hogy legyen néhány perced észrevenni azt, ami mellett egyébként rohansz.
Egy korty kávét. Egy vonatot. Egy reggeli fényt. Egy gondolatot. Vagy egyszerűen csak azt az érzést, hogy most éppen itt vagy.
Mert lehet, hogy az életünk egyik legnagyobb hibája, hogy mindig akkor akarunk igazán élni, amikor majd minden elrendeződik. Majd ha kevesebb lesz a munka. Majd ha megoldódik a probléma. Majd ha több pénzünk lesz. Majd ha a gyerek nagyobb lesz. Majd ha nyugodtabb lesz minden.
Csakhogy közben telnek a napok.
És lehet, hogy a végén éppen azok a pillanatok hiányoznak majd, amelyeket most elvesztegetünk azzal, hogy azon bosszankodunk, miért nem haladunk.
Nem azt mondom, hogy mindig legyél nyugodt. Nem lehet. Vannak nehéz helyzetek, vannak veszteségek, vannak időszakok, amikor egyszerűen túl sok minden történik egyszerre. De amikor az élet egy pillanatra megállít, talán nem mindig kell harcolnod ellene.
Néha elég hátradőlni.
Meginni a kávét.
Körülnézni.
És észrevenni, hogy miközben arra vársz, hogy újra elindulhass, az élet valójában most is történik.
Lehet, hogy egyszer a mögöttem álló autóban ülő ember is rájön erre.
Addig pedig, ha piros a lámpa, én megiszom a fiam kávéját.
Mert finom.
És mert lehet, hogy pont erre a néhány percre volt szükségem.
Szerző: Reinhardt Éva